Kedvenc balatoni „szülővárosunkat” (én ott is csak bevándorló voltam) gyakran látogatjuk felmenőinkből kifolyólag. Ha korábban felmerült mint helyszín, kizárólag a két kedvenc utcánk jött szóba, amelyek bár nem esnek feltétlenül útba, jövet-menet nem hagytuk ki, hogy keresztülautózzunk rajtuk. Keszthelyen nincs közvetlen Balaton parti ingatlan. Sajnos. Bár ha lenne is..., így könnyebb. Mert a kedvenc utcák így csak a lehető legközelebb vannak a vízhez: vitorlás kikötő – bicikli út – vasút – utca. Zöld, csöndes, minimális forgalom, a múltkor láttam egy 5-6 éves forma gyereket egyedül biciklizni.
Day 0, Hétfő: Budapest felé indulunk haza, amikor a kedvenc utca egyik kedvenc épületén ott fityeg az eladó tábla. Első meglepetésünkben flegmán tovább is hajtanánk, de megálljt vezényelek, egy telefont elvégre megér a dolog. A kedves hölgy a ház és telek kedvező paraméterein túl egy különösen kedvező vételárat is megnevez, így hamarosan újratárcsázom és még arra a hétre megbeszéljük a háztűznézőt. Egy lendülettel hívom Építész ismerősünket, nem érne-e rá véletlenül aznap elszakadni szeretett vitorlásától.
Day 3, Csütörtök: Építésszel érkezem a 20 éve lakatlan házhoz. Említett idillben 890 m2 telek. Utcafronton kívül a telek aljában a következő házig futó zsákutca. 20-30 méteres csodás fenyők, egy ismeretlen egzotikus díszfa és csak mérsékelt gaz a kertben, a tulajdonos azért karbantartotta. A háztól nem lehetne többet várni 20 év elhagyatottságot követően, DE a jó hír: ha ilyen állapotban maradt, szerkezetileg minden bizonnyal kitünően sikerült anno, ezt minden egyéb is igazolja. Minimális vizesedés leamortizálódott külső elvezetés miatt. Picike alapterület, három szint, helyenként fura megoldások. Szuper kis kilátás a kertre a hangulatos manzárd szoba teraszáról – stipistop, ez a háló lesz! A hely hangulata nem csak engem ragad magával, Építész is lelkes, igen, nagyon is szívesen foglalkozna vele. Csodás kis ékszerdoboz, relatív jó állapotban (kapásból fix tetőcsere, szigetelés és egyebek mellett persze), rengeteg lehetőséggel, kedvező áron, a családfő mindent eldöntő látogatását meg is beszélem még a hétvégére.
Day 6, Vasárnap: Nemhiába vagyunk együtt majdnem 10 éve, budapesti lakásunkhoz hasonlóan itt is egymásra nézve tudtuk tulajdonképpen már az eladó táblánál, kollektíve beleszerettünk, és kész. Így férjem sem csalódott a látottakban a csütörtöki lelkesítő beszámolót követően, a vonzalom az vonzalom, kezet rázott, megvettük! Úristen, mibe vágtunk bele, de majd kibújunk a bőrünkből.
Day 7, Hétfő: A szerződéskötés megbeszélt időpontja már fél órája eltelt, sehol senki, egyre mélyebben vesszük a levegőt. A kapuból hangos szóváltás hallatszik, az idős tulajdonos testvérpár veszekszik odakint, jöttömre közli a könnyező hölgy, sztornó az egész, nem tudnak megegyezni. Felmérem a reménytelennek tűnő szituációt, nincs mese, itt valami csodát kell tenni. Férjem zsebkendőt osztogat, vállakat simogatunk-veregetünk, betessékelünk, leültetünk. Egy órája tart az adok-kapok, valamelyik délutáni TV-showban érzem magam, de jól vizsgázunk mediátorként, valamikor a második órában enyhülnek az indulatok, a vagdalkozás nosztalgiázó csipkelődéssé szelidül, megtörténik a csoda: aláírjuk a szerződést, egy utolsó részlet pár héten belül, addig azért még nem kiabáljuk el az egészet. Ez tényleg velünk történik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése