Derű és ború, avagy decemberi melankólia

Az építkezés fejleményeiről nem számoltam be az utóbbi időben, főképp némi csalódottság okán, ugyanis naivitásomat ezúton már elismerve bevallom, reménykedtem benne, hogy esetleg a Karácsonyt már a dácsán tölthetjük. November eleje táján egyértelművé vált ennek teljesen reménytelen volta. A kemence manuális bontása, az alapok utólagos megépítése - hogy is mondjam találóan - pepecs melónak bizonyult. A házból - látványosan legalábbis - csak kifele jött minden, azt hiszem minden rekordot megdöntöttünk törmelék mennyiségben.

Mostanra megépült a kétszintnyi hozzáépítés, kibontásra kerültek a bontandó belső válaszfalak, beépítették a szükséges áthidalókat. Nem is tudom, fura látvány az egész. Bár eddig csak lakásokat újítottunk fel, és tudtuk, hogy ez nagyobb falat, mégis a ház jelenlegi kibelezett állapotában mintha maga is egyfajta derűváró kiszolgáltatottsággal állna egyik lábáról a másikra, hogy most mi is lesz vele.... 

Mégis, mikor a minap az építész-statikus megkérdezte nem lett-e volna kézenfekvőbb ledózerolni, hamar el is hallgatott gyilkos tekintetemet látva. Még nálam jóval materiálisabb férjem sem bánta meg egy pillanatig sem eddig, hogy vállalva a plusz költségeket mentjük a ház menteni érdemes értékeit.

Ahogy fogy a kemence, keramikus apósomat minden alkalommal könnyek kerülgetik, és fejét csóválva sajnálkozik a lebontásán. Valóban különlegesség volt a maga nemében, és szorgalmasan fotóztunk is minden fázisban, hogy legalább eképp fennmaradjon az utókornak. A bontás közben meghatottságunktól övezve előkerült az eredeti alapozáskor befalazott több üveg korabeli bor és pezsgő, sajnos már nem fenntartható állapotban. 

Bár még mindig fenntartom, hogy lehetett volna tempósabban is haladni, a kivitelező csapat különösen alapos munkát végez, és valóban csak most, az ünnepek előtt tették le a lantot, addig derekasan állták a sarat és a hideget, gettó-szerű benzines hordóknál melegedve időnként.

Az alapokat a régi iskolán edződött statikussal hadban állva erősítették meg például, mert szinte hihetetlen, de ők voltak óvatosabbak. Mi is ezt támogattuk persze, mert oké, hogy nyaraló, de nem öt-tíz évre szánjuk. Így aztán méteres szakaszokban az épület alá ásva és betonozva egyben közel 80 centit nyertünk a belmagasságnak, így teljes értékű szint lett az alsó szint is, ha kívül a talajszintet nem is lehet minden oldalon hozzáigazítani. 

A kezdetektől bábáskodó profi építésvezető szívügyeként kezelte a ház sorsát, és mindenben értette mit szeretnénk. Csak az utolsó etapban merültek fel gondok, mivel előléptetése kapcsán új építésvezetőt nyertünk egy jóval tapasztalatlanabb és eddig legalábbis érzékelhetően kevésbé agilis fiatalember személyében, ennek kapcsán úgy érzem egy-két csatám lesz még az új évben a folytatásnál. 

Így például most először kellett kikelnem magamból, amikor kiderült, hogy a nem kis időbeli- és anyagi áldozat árán bevállalt manuális kemence bontásból kinyert gyönyörű tégláimat, amelyeket a ház története és az eredeti tulajdonosok előtt is tisztelegve meghatározó látványelemekhez tervezünk felhasználni, teljesen érdemtelen helyekre is beépítették, jelentősen megcsapolva az addig jól használhatónak tűnő készleteket. 

Az új esztendőben folytatjuk hát a tetővel, amely a döntés értelmében terméspala lesz, és talán most már a ténylegesen látványos elemek következnek, amíg az előrejelzések szerint április-május környékén végül birtokba vehetjük a birodalmat...